Fűszerkertem története

- avagy, egy szegény fűszerkertész „panaszai”


A borúlátó jóslatok – ami a nyári időjárásra vonatkoztak – köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, ennek örömére mindennapos elfoglaltságaim egyike az ég kémlelése volt – lesz-e eső. Nem lett. Ez a tény, hála falunk összkomfortosultságának, érzékeny pontomon érintett, mert így a csatornadíjjal feltupírozott drága vízzel locsolgathattam madárfüttyös reggeleken és csendes estéken kedvenceimet. Na, ennyit a hosszú távú előrejelzések megbízhatóságáról – sarlatánok.

A termőföldgyártás kezdetleges technológiája – a humusz, a homok és az agyagos föld korántsem tökéletes elegyítése - miatt aggódva lestem, növényeim megtalálják-e a számukra fontos tápanyagokat ebben a tökéletlen közegben. Úgy tűnik, megtalálták, felesleges volt az aggódás. A növényeknek „sok eszük van”. Az innen-onnan idetalált egyedek gond nélkül „adaptálódtak” a helyi viszonyokhoz, alátámasztva a fűszer- és gyógynövények vitalitásáról keringő szóbeszédet.

Most már csak a kánikulát és szárazságot tarkító jégesők miatt lehettek álmatlan éjszakáim, amit a növények nem nagyon tolerálnak.

A bazsalikom pl. kifejezetten utálja, ha veri a jég, hiszen lágy és sérülékeny levélzete nem igazán jégálló. Jut eszembe a középkori mondás: csak gyönyörű nők ápolhatják. Nem túl tökéletes önismeretem ellenére bizton állíthatom, sem gyönyörű, sem nő nem vagyok, ennek ellenére egyik kedvenc, és szinte naponta használt fűszernövényem fantasztikusan fejlődik. Az ablakban – cserépben – vegetáló növény a kiültetés után hihetetlen gyarapodásnak indult, aminek láttán még kertészkedő szomszédasszonyom ajkát is dicsérő szavak hagyták el.

Nem szóltam még famíves barátom helyi flórát gyarapító adományáról, a dísznapraforgóról. A „normális” napraforgóhoz képest szinte törpe - kb. 70-100 cm – növény látványos levélzetének és „tányérjának” köszönhetően kiváló dísze mindenféle kis- vagy utcakertnek, szegélynek, elválasztónak. A magjából kinyert olajból reuma elleni szappant készítenek, fészekvirágainak forrázata gyógyítja a felső légutak gyulladását.

A napraforgóolajról eszembe jut: kár, hogy már nem működik az olajütő. Talán érdemes lenne újra beindítani a szerkezetet, és készülhetnének különleges fűszeres olajok. Kecskesajt, olaj, fűszerek, kemencés különlegességek, tengermoraj, sirályok, sellők… ajaj! Úgy látszik, megint elaludtam.

Az eredetileg szintén ablakban kornyadozó rozmaring, ha nem is oly látványos, de mindenképpen gyökeres átalakuláson ment keresztül. A csenevész, színtelen tűlevelű örökzöld és félcserje kezdett „megemberesedni” és életteli zöld színt magára ölteni. Ezt a folyamatot nagy örömmel konstatáltam, hiszen ez a fűszer is sokszor megfordul a konyhánkban a Mediterrániumból származó ételek vagy egyszerű sültek domináns ízét biztosítandó.

Aztán, nagymértékben növelte önbizalmamat a szinte semmiből kifejlődött muskotályzsálya is, amiről meg azt tartotta a fáma: akkor virágzik, ha a háznál asszony az úr. E mondást két esetben is igazolva láttam. Lehet, hogy nálam ez mégsem lesz sikertörténet?

Nem hagyhatom szó nélkül a csombor, a menta, az izsóp, a citromfű, a borágó és a levendula - a csekély gondoskodást meghálálandó - örvendetes gyarapodását sem.

A növények, időközben fejlődésük magasabb fokára jutva - némi túlzással - virágba borultak.

A szerény és kedves virágzatok látványa tudathasadásos állapotba kergetett, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a szárított fűszereknek sok esetben része a virág is, de nagyon nehezemre esik megfosztani őket cseppet sem hivalkodó – sok esetben 1-2 mm-es – szirmaiktól.

De ez itt kérem kemény világ, farkastörvényekkel: vagy gyönyörködünk, vagy fűszert készítünk. Köztes megoldás nincs. Vagy mégis?

Folyt. köv.